Segítség sok a hó! – mese a Mikulásról
A Mikulás már aludt. Reggel korán kellett indulnia, hogy minden kedves kis barátjának elvihesse az ajándékot. A szánkóját még az este megpakolta sok sok ajándékkal.
Talán még álmában is erre gondolt, igazán szépet álmodott, mindenütt mosolygó arcú gyerekeket látott, akik táncoltak énekeltek verset mondtak. A Mikulás örömmel látta mennyit nőttek okosodtak tavaly óta. Éppen énekelni akart ő is a gyerekekkel, amikor valamirecsegés-ropogás szakította félbe az álmát. Felriadt.
Alig tudta kinyitni a szemét. Legszívesebben aludt volna még tovább, de az a rettenetes hang ismétlődött.
Gyorsan felkapcsolta a villanyt, ránézett az órára, annak a hangját gondolta recsegésnek ropogásnak, hegyomlásnak, földrengésnek…., pedig csak azt jelezte:
Ideje fölkelni, fürgén útra kelni!
Mosakodott, fésülködött, felöltözött, a reggeli tornáról sem feledkezett meg.
Hamar megreggelizett és alaposan fogat mosott, azután magára vette a jó meleg bundáját, hiszen nagyon hideg van odakint.
Először kinyitom a kaput, addig se fázzanak a szánkó előtt a rénszarvasok! – gondolta.
– Egy fordulat, egy mozdulat – ám a kapu zárva maradt. Hiába fordult a zárban a kulcs, hiába nyomta a kilincset…
Nyomta húzta cibálta, lökdöste-bökdöste, semmi!
A másik kapuhoz ment, nem nyílt az sem. A harmadikkal, és a negyedikkel is feleslegesen próbálkozott.
– Több kapu nincs! Ráadásul mindegyik kifelé nyílik!
Felnézett a magasba, sűrű pelyhekben hullt a hó. Lepillantott, térdig gázolt ő is ebben a csodálatos fehérségben.
– Bizonyára a sok hó torlaszolta el a kapukat! A gyerekekhez pedig el kell mennem. Kár, hogy nem tudok repülni! Hogyan szabadulhatnék ki a mikulásvár fogságából?
Tűnődött, gondolkodott. Beszaladt a házba, fel a toronyba. Meghúzta a várharang kötelét. A csendes hóesésben messzire szállt a bimm-bamm….
A madarak az őzek, szarvasok és az ébredező mókusok figyeltek fel a szavára. Mindenki a mikuláshegy oldalába szaladt. Alig találták meg a bejáratot, úgy beborított mindent a hó.
– Segítenünk kell a mikulásnak! – mondták a madarak.
– Segíteni, segíteni! Hogyan segítsünk? Bemenni se tudunk!- morgolódtak az őzek.
– Ti legalább tudtok repülni-szóltak a mókusok, akik a legszebb álmukból ébredtek…
Megszólalt a legöregebb, legbölcsebb szarvas: – A madarak repüljenek, a mókusok másszanak be a várba! Odabenn kérdezzétek meg, hogyan tudnánk segíteni!
Mi idekinn a patáinkkal kaparjuk a kapu előtti havat.
Amint mondta, úgy is tettek. A madárkák repültek, a mókusok másztak, hamarosan a Mikulás előtt álltak.
– Szervusztok kis barátaim! Köszönöm, hogy a segítségemre siettetek. Nem tudom mit tegyek, sok kisgyerek vár mindenütt. Az ablakokban szépen kitakarított cipőcskék várakoznak. A szánkóm tele ajándékkal. Én meg ki sem tudok lépni az udvarról.
– Mi a csőrünkkel csippentjük a az ajándékokat, s elvisszük a gyerekeknek!- ajánlották a madarak.
– Mi puttonyt rakunk a hátunkra, és abba rakjuk az ajándékokat – javasolták a mókusok.
– Kedvesek és aranyosak vagytok, ám a nagyobb ajándékokat el sem bírnátok. Olvasni sem tudtok Pistinek vinnétek azt, amit Kati vár…
Örömből csalódás lenne! Nekem kell kijutnom! Hogyan? Nem tudom….
– Eszembe jutott valami! – szólt a bagoly – Mondd gyorsan!- sürgették a többiek.
– Mit gondoltok, melyik állat a legerősebb az erdőben?
A medve! A medve!!
– A medve alszik! minden óvódás tudja! S ha csak egyszerűen aludna, de olyan mélyen alszik, nagyon nagyon mélyen!!
– Ráadásul horkol, hogy zeng belé az egész vidék!
Fel kell ébreszteni! Ezt a sok havat csak ő tudja eltakarítani a kapu elől!
– Gyorsan keressük meg!
A madarak repültek, a mókusok fürgén másztak. Odakinn elmondták az állatoknak.
Hamarosan a mackó barlangjához értek. Megálltak hallgatóztak, füleltek. Rémísztő, ijesztő és rettenetes hangokat hallottak. Óvatosan belopakodtak. Odabenn jó meleg dunnája alatt, hanyatt fekve aludt a maci, és horkolt, és horkolt.
Visszhangzott a barlang, zengett-bongott az erdő, a hegy.
Az állatok szólongatták, cirógatták, simogatták, csiklandozták, ébresztgették, ám az álom nem szűnik nem szökik.
Ekkor eszükbe jutott a kicsi ,játékos kedvű mindenkit utánzó nyuszika. El is szaladtak érte, s a barlangba hívták.
– Kedves Nyuszkó! Légyszíves, utánozd a rigó fütyülését, a kakukk hangját, a békák brekegését!
– Ha csak ez kell, megteszem én!
Azzal fütyült, kakukkolt, és brekegett, a a mackó is bele remegett. Felnézett, s nagy csodálkozással kérdezte:
– Itt a tavasz? Felkelek!
Nyújtózott egy nagyot.
Az állatok megnyugtatták: – Nincs még tavasz, tél borul az erdőre…
– Akkor mért keltettetek fel?
– A segítségedet szeretnénk kérni!
– Épp ilyenkor mikor a legszebbet álmodtam? Annyi mézet még életemben nem láttam…
…Miben segíthetek?
– A Mikulás…
– Miért nem ezzel kezdtétek?
– Nagyon sok hó esett az éjjel eltorlaszolta a a Mikulásvár kapuját. Nem tudja kinyitni a Mikulás bácsi a várkaput, így ajándék nélkül maradnak a gyerekek!
– Dehogy maradnak! Brumm-brumm! Azt a havat szeretném én látni, amivel én nem bírok el! Gyerünk, szedjétek a lábatokat!
Hipp-és hopp, oda is értek .A medve vezetésével mindannyian munkához láttak.
Odabenn a Mikulás izgatottan várt, várakozott….Egyszer csak megnyikordult a vár kapuja. Kitárult. Vidám állatsereglet köszöntötte.
– Köszönöm a segítséget! Köszönöm, hogy nem maradnak a gyerekek ajándék nélkül! Köszönöm! Köszönöm!!
– Neked mindig szívesen segítünk Mikulás bácsi! Most siess utadra, el ne késs!
A mikulás felpattant a szánjára, az ajándékok tetejére és csilingelve elindult nagy vidáman. Kis barátai még akkor is hallották a hangját, amikor a hegyoldal már eltakarta előlük.
A Medve visszafeküdt a jó meleg ágyába. Pillanatok alatt elaludt.
Másnap reggel felébredt, felkelt, kinézett a barlang szájához ment. Kinézett. Elállt a hóesés. Valamiben majdnem megbotlott, lenézett. Nem akart hinni a szemének. Lehajolt, felemelte azt az óriási üveg mézet amit a mikulás hozott neki ajándékba. Így köszönte meg a mackó segítségét.